Akadályverseny (Dúla lettem)

Eddig nem tudtam, hogy lehet a kettőt – fotózás és dúlaság – összeegyeztetni. Bár már az első szülésfotózás óta éreztem, hogy mindig egy kicsit dúla is vagyok – főleg ami a lelki támogatás részét illeti. Ma viszont rájöttem, hogy a két dolog megfér egymás mellett. A feladatom az, hogy felismerjem, mikor milyen minőségben van szükség rám. Ma hajnalban már a szülőszobába lépve azt mondtam, hogy a dúla vagyok. Sajnos olyan ellenséges hangulat fogadott, hogy éreztem, itt most nagyon kellek.

Kedd délelőtt írt Márti, hogy jóslói vannak, úgy érzi lesz valami, legyek készenlétben. Egész nap csend volt, aztán éjfél előtt újabb sms érkezett, amiben már öt perces fájásokról számolt be. Épp felébredtem valamelyik gyerekem nyöszörgésére, amikor jött az üzenet. Elolvastam, és nehezen aludtam vissza. Különböző forgatókönyvek peregtek le előttem. Mi van ha otthon szül meg, mi van ha a kocsiban, mi van ha…? Aztán elaludtam és Mártival álmodtam. Már majdnem három óra volt, amikor arra ébredtem, hogy csörög a telefon. Futottam ki vele a hálóból, hogy nehogy a gyerekek felébredjenek. János volt az, elnézést kért, hogy ilyenkor telefonál – ezen jót nevetem magamban – és mondta, hogy indulnak a kórházba. Rendben, én is indulok, ott találkozunk.

Gyorsan felöltöztem, a fotós táska már egyben volt. Közben felébredt egymás után mindkét kisfiam, visszaaltattam őket, így kellet majdnem húsz perc, hogy elkészüljek. A kocsiban ülve már friss voltam, mire felcaplattam a klinika ajtajáig, teljesen fel is ébredtem. Az első akadály a portás személyében jött elém. Először megkérdezte, hova megyek, majd mikor mondtam, hogy szüléshez, dúla vagyok, akkor furán nézett rám. 
– Hozzátartozó? – kérdezte. 
– Igen – feleltem határozottan. Füllenteni is meg kell tanulni úgy látszik.

A folyosókon teljes csend, a lépcsőn felfelé küldtem a gondolatokat: Jövök Márti!

A szülőszoba ajtaja nyitva volt, benéztem, beköszöntem. A második akadályt egy mogorva hölgy jelentette, aki amikor meghallotta, hogy kihez jöttem és hogy a dúlája vagyok közölte, hogy már van benn egy kísérő, nem mehetek be. Miután kedvesen, de határozottan közöltem vele, hogy úgy tudom ketten lehetünk benn egy vajúdónál, valaki  megszólalt mögüle, hogy rendben mehetek, de ruhát kell felvennem ami 1500 forint lesz. Vajon komolyan azt gondolta, hogy majd ettől meghátrálok?

Gyorsan beöltöztem és szabaddá vált az út. Már hallottam is Márti hangját, azonnal tudtam, hogy már a kitolási szakban van. Az ágyon feküdt, rajta a CTG. Mellétérdeltem, kérdeztem mit szeretne, kell-e valami. 
– Ne menj el – suttogta egy fájás végén. 
– Maradok – mondtam.

Megjelent a szülésznő is – kiderült, hogy ő próbált visszatartani a fizetős ruhával. Mártival se volt kedves, utasítgatta, hogy feküdjön a hátára, különben baj lesz. A fejét csóválva mormogott valamit a baba szívhangjáról. Kérdeztem Mártit, hogy nem akar-e feltérdelni. Segítettem neki, úgy egy kicsit jobban érezte magát, de a baba szívhangját figyelő tappancs ebben a pózban nem maradt a helyén. A szülésznőnek ez nagyon nem tetszett, és közölte Mártival, hogy kérjen meg engem, segítsek a tappancsot ott tartani. Próbáltam, de nem találtuk a jó helyét. Ekkor közölte a szülésznő, hogy nem érti miért nem találom, hiszen nekem ezt tudnom kellene, erre vagyok kiképezve, nem csak a sok pénzt kellene elkérni, meg az ő dolgába beledumálni. Nagy valószínűséggel nem volt tisztában a dúla fogalmával, és a sok morgástól az sem tűnt fel neki, hogy egész idő alatt meg se szólaltam. Kiment az orvosért, majd visszajött és közölte, hogy megrepesztik a burkot. 
– Nem szeretném ha burkot repesztenének – nyögte Márti két fájás között. A szülésznő ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy márpedig, így nem tud megszületni a baba. A méhszáj eltűnt, most már meg kell születnie, különben baj lesz. A beavatkozást továbbra sem kérte Márti, így a szülésznő tovább fenyegetőzött. 
– Rosszak a szívhangok, meghal a baba. – mi ettől sem ijedtünk meg. Szerintem Márti nem is hallotta ezt, már nagyon módosult tudatállapotban volt, de közben olykor-olykor vissza kellett térnie, egyszer még engem is megvédett. Sőt János egyszer ki is hívta a szülésznőt és valamit mondhatott neki, mert aztán egészen vissza fogta magát. Talán az is hatott, hogy Márti elmondta, az első szülésénél is vérzett, és 90-es volt a baba szívhangja, és rövid volt a köldökzsinór is. Bár egy „én fogok börtönbe kerülni, ha itt baj lesz” azért elhagyta a szülésznő száját. Újra megjelent az orvos és fájás közben vizsgálta meg Mártit. Bevallom, akkor egy kicsit kedvem lett volna valami nagyon csúnyát mondani, vagy tenni, de tudtam, hogy nem ez a dolgom, így inkább feltérdeltem az ágyra Márti mellé és hagytam hogy úgy szorítsa a kezem ahogy csak tudja. Közel volt már a kisbaba érkezése, előkerültek a steril dolgok, a betadin és jöttek az utasítások. Szem becsuk, nagylevegő, és nyom! Szerencsére Márti ezt nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Az orvos azt is javasolta, hogy ne kiabáljon fájás közben, mert akkor kevesebb energiája marad. Én magamban próbáltam azt sugallni, hogy kiabálj csak Márti, szuper hangokat adsz ki, nagyon jól csinálod. Már láttam a feje búbját a kisbabának, és éreztem, láttam Mártin, hogy jön egy óriási kontrakció. És kinn is volt a fej és aztán rögtön a vállak és már ott pihegett Márti hasán a kisbaba.

Úgy tudtam Mátyás lesz a neve, de amikor lenéztem azt láttam, hogy itt bizony újabb probléma merül fel. Mert a baba kislány. Hirtelen megváltozott a hangulat, mindenki vidám volt és örült, még azt is megvárták, hogy köldökzsinór ne pulzáljon. Aztán egész sokáig ott hagyták Mártin a kisbabát, egy nagyon kedves csecsemős nővér jött és kérdezte, elviheti-e megmérni. Mondtam neki, hogy egy óra múlva is ugyanakkora lesz a súlya, és láttam rajta, hogy ő is egyet ért velem, de azt mondta, amit mondania kellett: – A doktornő nem ér rá, és a papírmunka se ér rá. Azért még picit ott hagyta a babát, végül a doktornő jött és közölte, hogy ő bizony nem fog órákig ott állni, a szülésznő pedig azt mondta, hogy a doktornő fáradt és adják neki oda azt a babát. Itt is felment bennem a pumpa, de itt sem kellett beszélnem, János mondta, hogy szerinte meg a kisbaba és az anyukája fáradt. A doktornő nyert, de nem örült a győzelmének, mert azonnal újra követelőzni kezdett. A baba nevét akarta, de azonnal. Mártiék mondták, hogy nem tudják, mert kisfiút vártak, és lánynévvel nem készültek. Hát ez micsoda dolog, neki pedig akkor is kell egy név. Valamit le kell írnia a papírra. Elvitte a kisbabát, Jánossal mentünk vele. 

Megpróbálkozott egy fürdetéssel, de az apuka időben leállította. Megvizsgálta, majd újra a nevet követelte, és tovább morgott azon, hogy nem hiszi el, hogy nem gondolkodtak egy lány néven se. Végül azt mondta János, hogy legyen Júlia. Újabb győzelem. Majd Márti visszakapta Júliát és rövid megbeszélés után eldöntötték, hogy legyen a neve inkább Liliom. Kimentem a doktornőhöz és a legkedvesebb hangomon megkértem, hogy írja át a nevet.

– És mi az új név? – kérdezte.

– Liliom.

– Liliom?

– Igen, mint a virág.

Nem akarta megérteni, még kétszer visszakérdezett. Közben Mártit megvizsgálták, minden rendben volt. A szülésznő kicsit összepakolt, majd ránk kapcsolta a lámpát és kivonult. Kb. másfél órán keresztül vissza se jött. Liliom megtalálta a cicit, mi meg nevetgéltünk, beszélgettünk, és Márti gondos pakolásának hála csokis kekszet majszoltunk. Közben feljött a nap, a fényképezőgép is előkerült, már lehettem fotós.

 

Ám, még egy akadály előttünk állt, Mártiék úgy tervezték, hogy haza mennek amint lejárt a kétórás megfigyelés. Na nem mintha figyelte volna őket bárki is. Már több mint két óra eltelt amikor megjelent a váltás szülésznő és közölte, hogy nincs hely az osztályon így itt kell még maradni. Viszont mivel ez egy szülőszoba itt tilos az evés, felszólított, hogy a kekszet sürgősen pakoljuk el. Valamint a frissen szült, éppen szoptató Mártira is rászólt, hogy rakjon rendet a szobában, mindjárt jön a vizit, mit szólnak az orvosok. Na itt már tényleg nehezen bírtam nyelni, és magamban tartani a bennem dúló érzelmeket. Helyette inkább tettem a dolgom és pakoltam, segítettem Mártinak zuhanyozni. Aztán elhúzódni látszott a hazamenetelük, így én elindultam. Annak ellenére, hogy pár órát aludtam éjjel, friss voltam, boldog és elégedett. Úgy éreztem győztünk, úgy éreztem megérte minden nyelés, minden hallgatás, egy újabb kisbaba született háborítatlanul.