2016. március 11., péntek

Várunk - Andor születése

Bár egy év távlatából nem biztos, hogy nagyon pontosan fogom leírni az eseményeket, mégis megpróbálkozom vele.  Egy kicsit letisztultabb sztorit olvashattok, és talán a fotók is segítenek felidézni az egy évvel ezelőtti napot. 

Ami valójában máricus 9-én kezdődött. Dittával a dúlával mára napok óta sms és telefon kapcsolatban voltunk, vártuk Dia a kismama jelentkezését. Hétfőn délután elkezdődik valami. Este lefektetem a családot és várom, hogy Ditta jöjjön értem. Együtt megyünk Hosszúheténybe. Friss kenyér illata fogad minket, mikor megérkezünk. Dia a kis szobában ül egy labdán, csendben vajúdik. Várjuk Ágit és Adriát a két bábát. Telefonálnak, hogy tankolnak és jönnek. Dia türelmetlen, szeretné már ott látni őket. Kb. két óra múlva érkeznek. Hamar belakják a kis szobát. Szívhangot néznek, egy rövid időre CTG-re kötik Diát. Minden rendben. Az összehúzódások azonban nem sűrűsödnek, nem erősödnek, az az utasítás, hogy mindenki feküdjön le aludni. A másik szobában babzsákokon helyezkedünk el. Ági és Adria pillanatok alatt elalszik, mi Dittával még fészkelődünk. A bábák tudatosan alszanak, pihenni kell amíg lehet, hogy ha beindul a szülés fittek legyenek. Hajnali hatkor kelünk, Dittának a macskáit kell oltásra vinni, én a két kisfiamhoz sietek, a pici még nem aludt nélkülem, biztos hiányol már. Ágiék megnyugtatnak, hogy ha bármi van telefonálnak. Én teljesen kidőlök, alszom két órát, de olyan zombi vagyok egész nap, mint aki hetek óta nem aludt. Közben kiderül, hogy a bábák is hazamennek Pestre, leállt a szülés. Várunk. Pihenünk, alszunk otthon.












Szerda hajnalban jön az sms Dittától, hogy szivárog Dia magzatvize, hamarosan jön értem. Délelőtt tízre érünk Hosszúheténybe. A bábák már ott vannak. Dia révedezik, mi várunk. Eszünk, halkan beszélgetünk. Egy-egy nevetésnél Adria ránk szól, halkabban, hiszen a szobában mégis csak vajúdik valaki. Dia fárad, javasolják neki, hogy egy kád meleg vízben lazítson. Én próbálok folyamatosan a háttérből fotózni, nem túl sok lenni. Nehéz a semmit tevés is. Dittával beszélgetünk egy hátsó szobában, a születés hetét tervezzük stílusosan, alkalomhoz illően. Eljön a délután és bár kicsit sűrűsödnek a fájások, a szülés még mindig nem halad úgy igazán. Ági most már nem kéri, hanem felszólítja Diát, hogy mozogjon, legyen kicsit aktív. Szeretnék ha haladna a szülés, senki nem akarja, hogy kórház legyen a vége. A kórház szó el sem hangzik, de valahogy a két bába pillantásából érzem, hogy aggódnak. Persze ebből Dia semmit nem vesz észre. Mindig kap egy-egy határidőt. - Akkor most várunk egy fájást, aztán megvizsgállak és meglátjuk mi lesz - mondja Ági. Ez hat, lassan átlépünk a kitolási szakba. Dia levetkőzik, kéri, hogy legyezzük, csodás hangokat ad ki. Érezzük, hogy közeledik Andor. Ági várja, hogy megjelenjen a fejecske, Ditta világít, Adria pedig a saját pólójában melengeti a babafogadó pelenkákat, hogy ne legyen hideg a kisbaba számára. Ez számomra egy nagyon megható pillanat. Csendben fotózok, forgatok. Dia hol térdel, hol áll, a párja támogatja, gyönyörű összhangban vannak, ölelik, szeretik egymást, várják kisbabájuk érkezését. És Andor fejecskéje elő is bukkan, szépen kigördül, Ági segíti picit. Adria elkapja, Dittával adják hátra Dia lába között  az édesanyja karjaiba. Mindenki örül, nevet, megkönnyebbül. Andor sírdogál kicsit, de az anyukáján hamar megnyugszik. Dia viszont nincs jól, nagyon sápadt, a vérnyomása is alacsony. Ági inni ad, Adria homeopátiás bogyókat, de Dia sajnos nagyon vérzik. Ekkor elhangzik Ági szájából egy ultimátum. Ez eddig mindig működött, de sajnos most nem. A vérzés nem áll el, mentőt kell hívni. Elpakolom a gépem, és vállalom, hogy kimegyek az utcára, mutatom az utat a mentőnek. Nem aggódom Dia miatt, tudom, hogy jó kezekben van, inkább azon kesergek, hogy egy ilyen szép élmény után kórházba kell menniük. Messziről hallom a szirénázást, két autó is érkezik, a gyerek mentő látványa sokkol. Hiszen Andor jól van, miért küldték a másik kocsit? Beintegetem őket, és mutatom az utat az ajtóhoz. Még beköszönök, de aztán sietek, vár a család. Nem tudok beszélni. Egy napig nem tudok semmit mesélni se a szülésről, se a mentők érkezéséről. Utólag jövök rá, hogy sokkos állapotba kerültem a mentők látványától. Diáért aggódok, hogy vajon hogy bánnak vele, mi lesz Andorral?
Másnap bemegyek a kórházba hozzájuk. Dia mesél, mosolyog. Jól vannak, minden rendben volt, kedvesek voltak vele. Andor is jól van, szépen szopik, gyarapodik. Egy hét után hazamehetnek.

Andor érkezése - KISFILM

A kisfilmet megnézve egy év távlatából is meghatódok. Meghatódok, ahogy a bábai gondoskodást nézem, elérzékenyülök ahogy az édesapa szeretetét, a dúla mindenre kész kezét látom. Igen ilyen egy szülés. Ilyen az igazi szülés.


2015. október 4., vasárnap

Tótündér világra jön

Amikor megérett bennem a döntés, hogy szüléseket szeretnék fotózni és az ismerősök között meghirdettem magam, Adél az elsők közt jelentkezett. Akkor már ismertük egymást egy babás csoportból, de ragaszkodtam egy személyes találkozóhoz. Nagyon jót beszélgettünk, elmondtam neki, hogy ez a dolog nekem is új. Megbeszéltük, hogy mikor hívjon, és mire kell készülnie. Az orvosa és a szülésznője is nyitott volt a fotózásra, így készenlétben állva vártam a hívását.

Épp egy anyukát és kislányát fotóztam, amikor csörgött a telefon. Miután jeleztem, hogy "ügyeletben vagyok" elnézést kértem és felvette ma telefont. Péter volt az, Adél férje. A háttérben már hallottam a jellegzetes magzati szívhangokat és gépek pittyegését. Hevesen kezdett verni a szívem és alig vártam, hogy végezzek és száguldhassak a klinikára. Péterrel megbeszéltük, hogy még ráérek egy óra múlva bemenni, így még volt időm befejezni a fotózást, elrendezni a családot. 
Amikor beértem Adél még mosolygott, sőt csevegni is volt kedve-ereje. Aztán szépen fokozatosan elcsendesedett és befelé fordult. A szülésznője nagyon kedvesen biztatta, az orvosa csak néha jelent meg, egy-egy vizsgálat erejéig. 














Egy idő után már csökkentették az epidurális érzéstelenítés mennyiségét is, hogy a kitolást érezze majd Adél. Ahogy közeledett az idő, úgy torzult el egyre sűrűbben az arca, de közben azt is éreztük mindannyian, hogy nem tart már sokáig a fájdalom és hamarosan kibújik a kisbaba. A kitolás is rendben ment, egy pici irányítással, de főleg támogatással, kb. 4-5 fájásra kinn volt Helka és egy perc múlva már az anyukája mellkasán pihegett. 



































Újabb fantasztikus élmény volt, bár nem olyan intenzív mint az első rohamszülés. Itt volt idő kicsit megélni a dolgokat, kicsit több dolgot lefotózni, átgondolni. Eleinte igyekeztem egy sarokban meghúzódva fotózni, de amikor úgy éreztem, hogy nem zavarok akkor közelebb is mentem, kicsit a szülésben résztvevőkkel is beszélgettem. Rájöttem, hogy nem tudok nem jelen lenni. Azt hiszem már itt is kicsit dúla is voltam, csak még nem tudtam róla.